...egy rémült arcú szőlőszem

Kicsit rosszul érint, hogy a határidők már megint fel akarnak zabálni. Tizenharmadika, tizennegyedike, tizenötödike. A múlt hét abszolút leszívta az energiáimat (amikor az ember nem tudja, aludjon-e, de akkor biztos végleg ott marad az ágyban vagy 16 órán át, vagy inkább nézzen valami mesét a youtube-on, aminek esélyes, hogy ugyanez lesz a vége). De még van egy kis megmérettetés, holnapra egy beadandó, elővizsga, holnapután még egy félévzáró vizsga, amire nagyjából egy délután alatt fogok felkészülni. És akkor kérdés, kell-e javítani. (Esélyes.)

És már megint hangosan gondolkodom a teendőimről. Borzasztó, ez már kóros nálam. Ígérem, nemsokára írok valami értelmesebbet is, csak most a fejem nagyjából olyan, mintha miniatűr egerek szaladgálnak egy orbitális labirintusban, és egyikük se tudja, merre kell menni és mi vár rájuk a következő fordulón. És mindegyik kisegér gondolatai egyszerre kavarognak bennem. Bah.

Ezen a héten már csak a mesék segíthetnek.

Ma este egy kis szusszanás - lányos, szobatársos pizsamabuli pattogatott kukoricával és Moulin Rouge-zsal -, aztán holnaptól újra meló ezerrel. Pluszban is, nem csak a kötelezőt, mert ha már nekikezdtem, akkor ne adjuk fel olyan könnyen.

A pillanatnyi fáradtság nem jelent konstans beletörődést és gyengeséget. Most így.

"...az ember mindig fiktív kicsit, állítja Esti Kornél létezése teljes súlyával."

- Esterházy Péter -

Most nagyon is fiktívnek érzem magam. De nincs idő arra gondolni, hogy lebegek, mert a körém írt fikció azt mondja nekem, hogy tanulnom és készülnöm kell holnapra. Pedig belül tudom, hogy csak egy lufi vagyok.

Nem kis büszkeséggel és némi újjáélesztett egoizmussal jelentem, tasiorsinak hála újra kezdek visszamászni valami alkotóbb tevékenységbe, nevén nevezve most a CampusOnline szerkesztőségébe (olvassátok, mert jó!).

És ím, az első kis drágaság itt olvasható. Juhé!

...nehéz ügy.

Elértem a pánikpontot.

Most nagyon. Rossz. Kilátástalan. Zavaros. Csupa bűntudat. Nem elég.

Csak telne már el a jövő hét.

Csak essünk már túl rajta.

Csak legyen már vége.

Vége.

Vége.

Я буду учиться русский язык и русскую литературу!

Most már tényszerűen látszik az ETR-ben.

Teljes hepinesz.

Megint elkapott az érzés, hogy most épp azért kellene Harry Pottert olvasnom, hogy ellessem Hermione szorgalmát és úgy tanuljak, szervezkedjek és készüljek, mint egy igazi kócos hajú könyvmoly. Mert a kócos haj és a könyvmolyságra való hajlam már adott, de a szorgalom! Hát azt genetikailag valahogy kiszuperálták belőlem.

Pedig meló lenne meló hátán, rengeteg jobb (mint Pelevin vagy Ulickaja) vagy rosszabb (mint a régi magyarok) olvasnivaló, készülés a zéhákra, sőt előtte még egy helyesírás versenyre is (nem vicc - de hát jó lenne, ha nem kellene zéhát írni), egy pályázati beadandó, egy másik cikk és sorolhatnám. Ez a hét az utolsó esélyem, hogy elkerüljem a jövő heti hosszas kínhalált, de mit csinálok a tengernyi szabadidőmben? Semmit. Hihetetlen. Tudtam én, hogy Szegeden kéne maradnom.

Sebaj. Nézzük a habos oldalát. Legalább rátaláltam az igencsak jóféle Of Monsters and Men számaira. (És most már csakazértse illesztem be. Az utóbbi időben inkább videoblogot üzemeltettem, mint rendeset.)

A hét mantrája tehát: én vagyok Hermione Granger és mindenki más bekaphatja!

i'm just a dreamer but i'm hanging on

though i am nothing big to offer

i watch the birds, how they dive in then gone

it's like nothing in this world's ever still

Még mindig pörög az élet idelent Délen. Volt itt mindenféle: kilométerhiány, szembesülés az elkövetkező időszak rettentő teendőivel (utolsó előtti héten négy zéhá és két referátum, szerintem igen kedves), meglepetés szülinapi buli szervezése gőzerővel, az első olyan könyv beszerzése, amiről direktben akarok (fogok!) majd recenziót írni, lelki szemetes és rituális pólószabdalás, nem túl jól sikerült orosz zh, mentorálás, séta Szegeden, burleszkszerű hátravágódás a kolikapuban és biciklizés az esőben...

Szóval elvoltunk rendesen. Na de! Főleg a második pont függvényében összeállítottam egy igen komoly listát, hogy melyik nap mit is kell csinálnom, mert tény, hogy ha nem kezdek neki a dolgoknak, el fogok vérezni még a vizsgaidőszak előtt (ami egyértelműen lazább lesz, mint az a bizonyos szorgalmi hét). Azt meg nem szeressük, igaz-e.

Mindenesetre itt egy remek kis videó, csak mert akkor is és mindörökké, happy together, bármi is történjék.

Avagy ezzel kezdődött a régi magyar szeminárium és a hétfő reggel:

"A tudás szexi! A nemtudás k**vára nem szexi!"

Na, az ilyen oktatókért éri meg erre a szakra járni.

Most, hogy megnyitották az ETR-ben a szakosodási időszakot, véglegesen bejelöltem a döntésemet, ami sorrendben: orosz, összehasonlító irodalom- és kultúratudomány, modern magyar irodalom (az utolsót, természetesen, csak hasrapacsinak).

Az egészben a legbosszantóbb, hogy még egy-két hétig semmilyen változást nem látok majd a felületen, de én már most százszor megnyitom és nézegetem, hogy Orosz minor_N, meg hogy Nincs döntés.

Szörnyű az egyetemisták élete, mi? (Önirónia, önirónia, önirónia!)

Éppen fantasztikus terveket szövögetek arról, hogyan fogom orosz névszóragozással (főnév, melléknév és grátiszképp a négy legfontosabb névmás) kiplakátolni a koliban a falamat. Szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy virít majd egymás alatt az egy-egy esetbe tartozó főnév, melléknév és grátiszképp a négy legfontosabb névmástípus ragozása, természetesen csakis színes tapadós cetlikkel. Kák csugyeszno!

Persze ez csak látszólag aktív tanulás. Valójában már megint ott tartok, hogy minden olyasmivel foglalkozom, ami valójában kevésbé fontos. Például még mindig ott lóg a levegőben a két (csak gondolatban tervezgetett) csütörtöki beadandóm szófajtanból, nem fejeztem be a hobbiolvasmányaimat (mint szegény Dosztojevszkijt - azért kéne gyorsan a végére érni, hogy ne halasztódjon júniusra, akkor már kezdhetném elölről). Ráadásul a kedves Ulickajával is csak szemezek, bele-beleolvasgatok, mert most nem csak úgy magamnak olvasom: referátumtéma lesz, és persze a kisebbségi lét szempontjából kell majd tálalni a csoportnak, ami nem kis falat, ja és persze figyelni kéne a bibliai utalásokat is. Tartok tőle, hogy nem lesz könnyű, ezért nem is akarom így elkezdeni. Logikus, ugye? Hát nem.

Szakosodás és külföldi tanulmányok csatáznak a fejemben, meg ott riogatnak már a vizsgaidőszak végtelen(nek tűnő) olvasmánylistái is, de menekülök. Hol potterizálom magam ismételten - komolyan, már magamnak is félnék bevallani, milyen fanatikus tudok lenni -, hol meg holmi oroszozással vigasztalódom. (Esetleg kombinálom a kettőt, és az orosz Gárri Potteren élvezkedem, ami mellesleg frenetikus nyári olvasmány lesz, ha megérem.)

Miért, de miért félek ennyire? És mitől?

Bármelyik megoldás jó, csak azt ne mondja valaki, hogy biztos felszaporodtak a dementorok Orosházán. (Bár tény, az legalább az időjárást is magyarázná.)

Képzeletben megint szép, lélekemelő plakátokat gyártok, minden csupa szín, motiváció és ihlet. Hajt a munkamorál, az újdonság iránti törhetetlen vágy, az önbecsülésem visszaszerzése, a kaland izgalma.

Április, kimondani is frissítő.

Az meg ne zavarjon senkit, hogy gyakorlatilag már megint csak a monitor előtt ülök, gyártom az álomváraimat és a Harry Potterbe menekülök. Ez csak időleges erőgyűjtés. Asszem.

Elkészült a szöveggyári versmobos felvétel. Sok minden kimaradt, de zseniál. Talán külső szemlélőként kevésbé érthető, de mindegy. Július volt, és Miskolc meg a társaság. És a Vasgyár! Esküszöm, életem egyik nagy baklövése, hogy oda nem vittem fényképezőgépet...

Visszavágyódás van. De nagyon.

És akkor egy utolsó makogás a szakosodással kapcsolatban (merthogy jövő héten jön az a bizonyos). De tényleg, aztán csendben maradok.

Továbbra is ott tartok, hogy első helyen orosz, másodiknak összehasonlító irodalomtudomány, harmadiknak meg valami hasrapacsi - teszem azt, modern magyar irodalom, színháztörténet vagy valami hasonló, amire nagy valószínűséggel felvennének, de annyira nem kívánom.

Na ez az orosz... Jó döntés lesz? Tudok vele kezdeni majd valamit? Nem lesz túl nagy falat ez a "kihívás"? Mindezt pusztán retorikailag kérdezem, és inkább magamtól, mint bárki mástól. Mert nézzük csak: a nyelvtanulás jó - az orosz még inkább, mert izgalmas a nyelvezet, elég eltérő az angoltól, de szókincsében mégis vannak hasonlóságok, a nyelvtan pedig erősen építkezik a latinra. Ergo nem mission impossible. Az irodalmuk zseniális, csak helyből gondoljunk itt Dosztojevszkijre, Csehovra, Bulgakovra vagy Ulickajára, és akkor csak a legnagyobbakat soroltam. Örök érv, hogy a gazdaságban még mindig és jó sokáig kell még tartanunk a kapcsolatot kelettel, bár ugye engem ez a része nem nagyon izgat. És a kultúra. És az orosz vidékek. A transzszibériai vonathálózat. A mentalitás. Mindent egybevetve érdekes, és fel tud csigázni a gondolat, hogy talán már a nyáron merek majd oroszul levelet küldeni egy tősgyökeres ruszkinak, vagy hogy orosz irodalmat eredetiben olvassak.

De közben folyton meg is rémülök. Az, hogy szeptember óta tanulom heti másfél órában, nem jelent sokat. Keveset tudok, sok mindent keverek. És itt van az a tény is, hogy most ha erre szakosodom, két lehetőség van: vagy csúszok egy évet az egyetemmel (mivel hat féléves a szakirány, nem négy-öt, mint általában), vagy pedig brutális módon nyomom félévösszevonással, akkor viszont esélyes, hogy a másodévem igencsak közelíteni fog a halálos tanulásdózishoz. Persze így vagy úgy, meg tudnám csinálni. De később mi lesz? Magyar-orosz tanár, középsuliban? Nem, azt nem. Egyetemen? Talán. Fordítás? Esetleg. És az újságírás, írás...? Tudja a fene.

Azt viszont nagyon érzem, hogy ha elkezdem valamelyik magyaros szakirányt - amiknek néhány tárgya szintén fel tud villanyozni -, akkor be fogok borulni az elméleti tudományok kusza és sötét világába, és egyszer csak azon kapom majd magam, hogy nem tudok a szüleimmel beszélgetni, mert idegen szavakat dobálok szerteszét, és már nem fogom tudni megkülönböztetni a fikciót a valóságtól. Az orosz viszont a földön tartana, de a magyarral együtt hagyna pár centi emelkedést, hogy elszakadjak a rideg hétköznapokból. Aztán két év múlva, ha a mesterszak közelébe érek, majd talán jobban kikristályosodik előttem, mit is szeretnék kezdeni később.

Egész logikus gondolatmenet, nem? De. (Vagy ha mégsem, hát így jártam.)

Ez egy végtelen hosszú és igen durva hét volt - főleg lelkileg. Ilyen nem volt egy jó ideje.

a szív meg csak dobog tovább,
az ablakban futnak a fák,
egy-két csomag elveszik, és többé nem találják

Továbbra is a nap (esetleg a hónap?) legérthetetlenebb eseménye az, amikor ma reggel (elvileg) 7.25-kor csörög a mobilomon az ébresztő - de odakint még a nap se jött fel, a folyosón a villany lekapcsolva, sehol egy hang. Mint kiderült, 5.45 volt, de valamiért a telefon úgy döntött, ráhazudik az időre másfél órát.

Mondanám, hogy áprilisi tréfa. Na de másodikán. Hüm.

Most már pont olyankor megy az öthuszas vonat, amikor a nap egészen aranyszínűen megy lefelé.

Ilyenkor mindig azt figyelem a vonat bal oldalán ülve, ahogy ez a nagy gépezet árnyékot vet a falvakra, fákra, a pusztára. Az ablakokon áttűnő kis fénysugarak mintha egy óriási, rettentő gyorsan mászó csernobili százlábú sok-sok figyelő szemeit rajzolnák ki. Egészen bámulatos.

Ez a hét eléggé mélypont volt. Röviden-tömören: tízszer (százszor! csilliárdszor!) többet készültem két referátumra, amiből egyet sem tudtam megtartani, mert még az előző témákból volt egész órára való anyag - miközben csütörtökön zéháztam morfológiából, ami azért nem lett volna túl nehéz, de úgy, hogy csütörtök reggel kezdi el átnézni az ember lánya, azért picit nagyobb falatka. Szerdán mindezek és minden korábbi összecsapott a fejem fölött. Ilyen mélypontot még nem láttak rajtam Szegeden, meg is rémisztettem helyből szegény szobatársamat, pedig nem akartam (bár tényleg ijesztő lehet, hogy hirtelen egy mukkot se szólok, pedig hát...). Szerintem mindent elmond, ha megjegyzem: olyan szinten voltam, hogy átslattyogtam a konyhába terápiás mosogatásra. Na, EZ már bizony az a szint.

Na de túléltem. És mivel ma épp nincs órám, tegnap oroszóra (és még egy Jóbarátok*) után kocogtam kicsit a villamoshoz, onnan meg az állomásra. Hat órával hosszabb pénteket a világegyetemnek! Ez lett a nap jelszava.

Teljesen békés terveim voltak a vonatozásra: befejezem A hobbitot, úgyis pont annyi maradt belőle, amennyit egy óra alatt lazán elolvasnék. Persze három srác a gimis osztályból egyszer csak felbukkant mellettem és befoglalták a székeket meg a Tolkienre szánt időmet**, szóval az olvasásból nagyjából három oldal lett, de azért nem volt ez rossz.

Itthon várt egy kis gyros (az igazi, jó kis orosházi gyros!), aztán elég gyorsan bedőltem az ágyba Kófic cica mellé, aki aztán még sokáig nem hagyott aludni (izgő-mozgó kis lény, dorombol, mint a mélynyomó, de egy órán át fészkelődik). Reggel hétkor is ő ébresztett, újból egy órányi fészkelődéssel, de akkor már muszáj volt felkelnem. Tökéletesen kialudtam magam és hét körül kipattantam az ágyból (hagyományos) ébresztő nélkül - ilyen sincs túl gyakran.

Adok a péntekemnek rendesen. Töltöm a nemrégiben megtalált Generation P orosz filmfeldolgozását. Közben spontán elkezdtem gyönyörű táblázatokba foglalni az orosz névszóragozást - merthogy ezt kivégeztük, nem mintha tudnám, de a végére értünk, most még jönnek a névmások ÉS a melléknevek, aztán szünet után egy gyönyörű zéhá mindebből. Szerintem szeretni fogjuk.

És persze hallgating Simont meg a Garfunkelt. Furcsa, hogy erről a dalról nem olyan barátaim jutnak eszembe, akik számomra a támaszok, hanem fordítva. Mármint, akiknek én lennék a bridge over troubled water. Vagy valami hasonló.

Áh, bolondokat beszélek már, azért kicsit tényleg korán van még. Inkább hallgassátok ti is.

*merthogy hirtelen felindulásból elkezdtem újranézni a Jóbarátokat a legelejéről - eddig sosem volt ilyen, mindig csak véletlenül elkaptam a tévében valamelyik résznél-évadnál és úgy elvoltam vele, most azért elég üdítő.

**nem is meséltem, hogy a héten még egy nagyon király Tolkien-előadáson is voltam - mondjuk jellemző, hogy mindig az az előadó figyel az időre, aki marhára érdekelne.