...egy rémült arcú szőlőszem

Film után elolvasni az eredeti könyvet általában nem menő stratégia. Itt mégsem zavart. Persze, meglepő volt teljesen más karakterként megismerni hősünket, Dzson-fent (az aggodalmas, fóbiás és mániás Elijah Wood helyett egy káromkodó, értetlen, de azért jógyerek amcsi lett belőle), de hát ugyan.

Film után elolvasni az eredeti könyvet általában nem menő stratégia.

Itt mégsem zavart. Persze, meglepő volt teljesen más karakterként megismerni hősünket, Dzson-fent (az aggodalmas, fóbiás és mániás Elijah Wood helyett egy káromkodó, értetlen, de azért jógyerek amcsi lett belőle), de hát ugyan.

Eleinte olyan, mintha minden csak vicc lenne. Röhejes az ukrán világ elmaradottsága, de röhejes az amerikai amcsisága, minden túlzott, komikus. De aztán egyre lejjebb húz a megbolygatott életek tömege a Brod folyóban, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem, nincs a történetnek megoldása, fizikailag is felzaklat. Több szálon futunk, bele-belekapunk családtörténetekbe, élményekbe, álmokba, legendákba, egyoldalú levelekbe (Jonathan leveleit miért nem látjuk? mert nem is ő a főszereplőnk? persze, hogy nem) és egy keserédes kalandba.

Trachimbrod nem létezik. A vilángolás nem létezik. De az emlékezés igen.

Erre a könyvre pedig érdemes emlékezni.

via moly.hu

Azt hiszem, e-mailek tucatjai fogják kinyomni belőlem a szuszt.

A vicces az, hogy tulajdonképpen csak itthon elvagyogatok továbbra is. Nézek filmeket, sorozatokat, olvasom a rég tervezett, de az órák-vizsgák miatt elmaradt könyveket, ismétlem az oroszt, töltögetem a munkafüzetet. Kimegyek a tejért. Találkozok pár emberrel. Ilyesmik. Meg persze írom a rakat e-mailt, nagyrészt tanulmányi ügyekben, mert persze kicsizenésznek most kell, hogy tudatosuljon a buksijában, mire is vállalkozik.

Orosz minor, nagyon úgy néz ki, ez a cél - de persze ehhez már fel kellett volna venni előző félévben az alapozó tárgyakat, sőt ősszel szakosodni is kellett volna, hogy időben befejezzem a hat féléves képzést. Szóval az utóbbi egy-két hétben annyiféle információt kaptam, hogy napjában ötvenszer megnyugodtam és közel kerültem a szívrohamhoz egyszerre. De most minden úgy áll, hogy szakosodom tavasszal, aztán ősszel lehetőség lesz az első és második félév összevonására, szóval elvileg nem leszek lemaradva. Elvileg. De már lassan úgy érzem, ha le is maradok, akkor is mindegy, csak mondják már meg rendesen, hogy így lesz, jó lesz, punktum.

És állítgatom össze a következő félévi órarendet. Azt hiszem, ezt a félévet is még igyekszem megnyomni, hogy tudjak szép ösztöndíjra pályázni. De ez még a jövő zenéje. Az viszont biztos, hogy izgalmas lesz. Beterveztem plusz másfél óra oroszt, a REÖK-ös önképzőkört, meg mindenféle finomságot.

De csak azt tudom ismételgetni, majd meglátjuk. Majd meglátjuk.

Ma hajnalban olyat álmodtam, hogy egy hatalmas stadionban valami kispadszerűségen The Morning Benders-koncerten voltam, hallgattam a zenét, de a sorok között jöttek az együttes tagjai és nem tudom, hogy mosolyogtak ránk vagy inkább kiröhögtek, de ott sétáltak, miközben a színpadon zenéltek.

De aztán a koncertről kirángatott a gyerekkori szerelmem, futottunk egy rakás rossz kanapé között, az egyiket át is ugrottam. És kiértünk egy vonatállomásra, már reggel volt, a koncertnek vége - de elvileg nem is élveztem annyira, főleg ha kiröhögtek az énekesék -, de az összes cuccunkat, beleértve a táskámat, kabátomat és a padon hagyott könyvemet (amit amúgy a sötétben is olvasgattam, mert ilyen zseniális könyvmoly vagyok, legalábbis álmomban), szóval uzsgyi vissza. A terep egy szemétdomb, mindenhol széthagyott cuccok, és egy fa tövében felhúzott kispadon (olyanon, mint amilyet az általános sulinkban építettek az udvaron a nagy fa köré) megtaláltam a cuccomat, de a könyvet épp egy csapat taknyos suhanc lapozgatta. És akkor elkezdtem nekik mesélni a Minden vilángolról, Jonathan Safran Foerről meg a hamarosan Tom Hanks-szel kijövő Rém hangosan és irtó közelről, és hogy mindenképp olvassanak tőle.

Nagyjából ennyi. Nem nagyon hiszek a jelekben, csak néha, és most ezt igenis készpénznek veszem. Épp azon filóztam, hogy amint befejezem az Ulickaját (ami ma este nagyon esélyes, röpke 140 oldal orosz mese van még hátra), Az üvegburát vagy a Minden vilángolt kezdjem el. Hát utóbbit, úgy néz ki.

És amúgy kiderült, hogy újrasoroltak egy netes játékon, szóval anyuval megyek holnap este a Jókaiba Dürrenmattot nézni.

Már csak annyi a probléma, hogy a szép fekete nadrágomat és a szép fekete magassarkúmat a koliban hagytam. (A telefontöltővel együtt, ami most már jól jönne a kedves sorsoló nénivel és anyámmal való beszélgetés után.) Megoldjuk.

Kedves olvasók, most egy olyat kérek, hogy ha eszetekbe jut bármilyen film, ami jókedvre derít (sima feel-good mozi), célokat ad (elhatározást, életkedvet, bátorságot) és esetleg arról szól, hogyan lehet megtalálni magunkat (?), akkor bátorkodjatok dobni egy kommentet a film címével. Mert most picit kifogytam az ötletekből.

Előre is köszöntem.

Már rég szemezgetek egy kedves blogger listájával, amit a címe szerint teljesíteni kéne 21 éves kor előtt. Csalás vagy nem, de úgy döntöttem, idén nekivágok én is - persze, van még majdnem két teljes évem, de sok olyan dolgot szeretnék megtenni, amire talán kell is ennyi idő. Jó lenne, ha 2013 decemberére minden egyes pontot ki tudnék húzni, és egy szép kis link mutatna arra a blogbejegyzésre, amiben elmesélem, mi minden történt velem.

Kell a változás, ez tény. Mostanában nagyon is, elővettem a kézzel írt naplómat is, szóval tudhatjátok, ilyenkor ki kell írni magamból mindent. Minden felgyülemlett kétséget és problémát, főleg. Tervek, nagy tervek kellenek. Ez pedig annak az egyik fele.

Az erő legyen velem!

És akkor íme, a 21 dolog, amit megteszek a következő két évben:

1. Megtanulok egy Schubert-darabot zongorán.

2. Tanulmányi út (áthallgatás, Erasmus) keretein belül kiutazok külföldre legalább két hétre, de talán fél évre is.

3. Megtanulok oroszul olyan szinten, hogy már kommunikálni is tudjak vele.

Alpont 1.: Nagyjából középfokú szintre érek belőle (esetleg le is teszem a nyelvvizsgát, de ugye ez nem valószínű).

Alpont 2.: Levelezni kezdek igazi, tősgyökeres oroszokkal.

4. Elmegyek egy Balaton körüli biciklitúrára.

5. Rendszeresen publikálni kezdek egy újságnál.

6. Stoppolok.

7. Szerzek végre nyári munkát.

8. Küldök verset, novellát vagy bármilyen irodalmaskodást legalább három irodalmi lapba (esélyes: Bárka, Tiszatáj, Műút).

9. Spontán kiutazom külföldre (valahová a közeli Európába: Krakkó, Bécs, Berlin...) egy baráti társasággal.

10. Megtanulok alapszinten egy harmadik élő nyelven. (Versenyzők: olasz, francia, német.)

11. Készítek valamilyen ajándékot a barátaimnak kézzel.

12. Nyitok egy könyvesblogot, és vezetem is.

13. Legalább négyszer, de mondjuk akkor már ötször elmegyek a színházba. (Ebből egyszer mindenképp a Szegedi Nemzetibe, de jó lenne, ha egy másik alkalom valamelyik pesti nagy színházban lenne.)

14. Újra- és végigolvasom a Gyűrűk Ura-trilógiát.

15. Mesélek egy kisgyereknek, és hagyom, hogy egy idős néni vagy bácsi nekem is meséljen.

16. Kötök magamnak egy sálat. (Griffendéleset, Griffendéleset!)

17. Megtanulok minimum öt, de inkább tíz új receptet sütni-főzni.

18. Elmegyek egy nagyobb zenei fesztiválra.

19. Szervezek valami meglepit a szüleim 20. házassági évfordulójára.

20. Járni kezdek a REÖK társművészeti önképzőkörére.

21. Írok egy dalt, szöveggel és zenével.

Kedveseim, hát itt van, megérkeztünk az utolsó vizsgahetemhez. Már csak három vizsga: az első kettőt - ami valahol normális vizsgának tűnik -, gyorsan letépem magamról, mint a ragtapaszt, hogy aztán kedd délutántól már csak arra a furcsa kamutárgy könyvtárinfóra kelljen készülni. Na de ha a mai filmelemzés és ez a finom kis keddi irodalomtudomány összejön, akkor már boldogság lesz a köbön.

Most viszont még rá kell vennem magam, hogy átnézzek ezt-azt, különben nem mehetek el a kisteszkóba és éhen pusztulok. (Igen, mostanában ilyen kitételeim vannak. Nem a legjobb módszer, de megteszi.)

Szóval szép jó reggelt nektek is, vagyis jó reggelt, jó szurkolást, haha.

„Víz, királynő folyó, virradat! vidd a szomorúságot a messzi kék tengerbe, a tenger fenekére, hogy mint egy szürke kő, a tenger fenekéről sohase jöjjön fel, sohase jöjjön el a szomorúság megnehezíteni Isten szolgájának könnyű szívét, vidd a szomorúságot és mélyre süllyeszd el” (északorosz bájoló)

via Roman Jakobson - Nyelv és poétika

Ha most nem kéne elmélyülnöm az irodalomtudományban - ami ilyen dózisban komolyan elgondolkodtat, hogy jó szakon vagyok-e én (mármint a világot hogyan viszi előrébb a hermeneutika vagy a kegyelmi állapot) -, biztos kikutatnám valahogy a lábjegyzet alapján ezt oroszul is, biztos gyönyörűen hangzik.

Én csak azt tudom már kérdezni így a nap végére (ami egyébként jó volt, sétálós, Tisza felett naplementés, furcsa V-ben és Y-ban szálló darvak, téglafalak), hogy mégis hogy tudom belehajszolni magam még nagyobb kétségbeesésbe. Pedig ami eddig bennem volt, most végre kiömlött, de nem bírom megállítani, visz az ár magával mindent.

Tudja valaki, hogy mióta érzem a lebegést? Nincs a talpam alatt föld, nem tudom, mit kezdek mindazzal, amit épp csinálok, de nem is érem el a csillagokat, nem váltom meg a világok - csak egyszerűen jól érzem magam, elvagyok, szórakozom itt az egyetemen, itt, Szegeden, közben folyton visszarántom magam mindenhonnan, mert a lebegés szempontjából minden változás rossz, mert ezek a változások nem visznek feljebb vagy lejjebb.

...

Na jó, inkább csinálok egy kis pattogatott kukoricát.

Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy már megint és még mélyebben gázoltam bele ugyanabba a mocsárba.

Miért jutok el ilyen gyorsan arra a pontra, hogy lassan szégyellnem kell azt, hogy könnyen tanulok és jó jegyeket is szerzek? Tehetek én róla, hogy mások (a legtöbben) nem így vannak ezzel?

És ezek most nagyon erős költői kérdések, szóval nem kell rá válaszolni, én is tudom jól.

És nem, ez nem egy egoista stréber kifakadása, csak egy értelmes emberé, aki nem tudja felfogni a helyzetét.

Annyira furcsa - itt ülök egyedül az ágyon, laptop az ölemben, nincs még beírva a nyelvtudományom, amiről nem tudom eldönteni, hogy is sikerült (pedig ha beírják és jól sikerült, akkor pizzát rendelek, és igen, pizzát szeretnék enni, de mi van, ha nem, akkor marad a pattogatott kukorica és a melegszendvics megint), az olvasólámpa elromlott, hiányoznak a macskák, biciklizni akarok tavasszal, amikor mindennek virágillata van, ráadásul nem is igazán tudok magammal mit kezdeni.

Mindeközben ugyanazt a számot hallgatom, amit már napok óta, és amitől általában belemerülök az önsajnálat legmélyebb bugyraiba, és mégis...

...mosolygok.

Ilyen hangulattal, ilyen zenével a fejemben és a lelkemben egyszerűen nem, nem, képtelenség tanulni vagy valami hasznosat csinálni. Széttép és keresztben lenyel, én meg legszívesebben beleordítanék az éjszakába.

Nem tudom, nem tudok semmit, blablabla.

"Nyilvánvaló azután az is, hogy a tündérek szó által kijelölt halmaz üres, hiszen tündérek nincsenek. Mégsem akaródzik azt mondanunk, hogy a tündér szónak nincs jelentése. Sőt, mivel a sárkány szónak is üres halmaz felel meg, ebből a megoldásból az következnék, hogy A sárkányok elrabolták a tündéreket mondat ugyanazt jelenti, mint A tündérek elrabolták a sárkányokat, hiszen mindkét halmaz üres, és mivel nulla egyenlő nulla, e két szó jelentése azonos lenne."

Otthonról majdnem minden órában indul vonat Szegedre. Valamiért mindig azt a délutánijáratot választom, amelyik ugyan a lemenő nap fényében robog át a dél-alföldi pusztákon, és az ég tintaszínű lesz, mire leszállok róla – viszont a szorgosan magoló vagy bámészkodó egyetemisták szinte egymás nyakában ülnek. Így minden vasárnap egy kaland: könyvekkel megpakolt bőröndöt felpakolni a vagonra, átszlalomozni a többi táskás nép között, hogy végül csak találjak egy zugot az ablak mellett, ahova bevackolhatok.

Béke és nyugalom, egészen egy órán és hét percen keresztül. Pont elég ez arra, hogy befejezzem a hétfőre maradt tanulnivalómat, folytassam az épp olvasott regényemet, vagy zenét hallgatva elmerengjek.

Valójában persze sosem ennyire konkrét ez az idő. Bármivel is foglalkozom útközben,valahogy kitágul minden. Nem figyelem a megállókat (Kakasszék, Székkutas, Kútvölgy – és hol lehet Völgyzugoly?), nem nézegetem folyton az órát, hogy hány perces késéssel ajándékozott meg ma a MÁV, nem bosszankodom a heringmód lökdösődő utasokra, nem aggódom a másnapi teendők miatt.

Önkívületbe esem. Ahogy a nap eltűnik a horizonton, az ég egybefolyik a sötétben a pusztasággal, rólam is lemállik minden szerep. Már nem leszek senki féltett kislánya, de még nem válok felnőttséget gyakorolgató hallgatóvá sem. Csak vagyok, ott a vonaton, a semmi közepén.

A kontúrok elvesznek, de a zakatolás megmarad. Hirtelen egy hatalmas gépcet gyomrában érzem magam. Egyre lejjebb merülünk az óceánban, de ez a hatalmas, nyers erőből létező lény nem lebeg a hullámokon, hanem ő gerjeszti őket: száguldunk a mélybe, ide-oda dobál, rázkódunk. Mire a Tiszához érünk, már csak az éjfekete űrt érzékeljük, nem a folyót. Ebben a furcsa, magamon kívüli állapotban mégis belém férkőzik egy babona, amit még az egyik tanárnőm ültetett a fülembe:ha a Tisza felett utazol, emeld fel a lábadat, kívánj bármit, és az teljesülni fog. A semmin repülünk keresztül, de közben a lábaim észrevétlenül elemelkednek a padlóról, hogy kívánjak valami butaságot.

Végül persze megszólal az ismerős szignál, köszöntjük kedves utasainkat, Szeged, végállomás. Kabátot fel, bőröndöt kézbe, vonatról le. A cet és a tengerbéli különjárat emléke más városban rögtön távoli álomképnek tűnne, már vennénk is fel a következő maszkot, rohannánk a többi tennivalónk után.

De Szeged nem ilyen hely. A pályaudvar valójában nem végállomás: Szegedre nem lehet megérkezni. Itt lenni kell, élni, menni – nem szabad, nem is lehet lelépni a sínekről, csak követni kellőket addig, amíg a párhuzamosok nem találkoznak a végtelenben. „Úton lenni boldogság”, mondta egyszer egy nagy író, csak ő egy kontinensben gondolkodott, nem egy városban. Szeged pedig maga az út – a végét pedig, szerencsére, nem lehet látni.

via Eötvös Újság

Most ez a január kicsit furcsa lesz. Már nincs ünnepi hangulat, se téli (az nem is volt - egyszer a TIK-ben ülve bámultam a hóesést a könyvek felett görnyedve, az szép volt, de másnap reggelre mintha meg se történt volna), de a vizsgadrukk se kapott el. Pénteken jön a nyelvtudomány, az elsősök réme, aztán a következő hétre bezsúfoltam a három maradékot, de igazából ha a pénteket túlélem, már minden sínen lesz.

Aztán meg lehet, hogy jövök haza megint. Rendezkedni, helyre rakni magam fizikailag és szellemileg-lelkileg is, mert itt az ideje.

De addig is pakolás van. Fél év alatt se tudtam megszokni, épp csak visszahelyezkednék, amikor minden fontosat vissza a bőröndbe-táskába-válltáskába, aztán azt játszom, hogy bankot raboltam és most épp Mexikóba menekülök egy párás, teli emberes vonattal.

Jut eszembe, a vonatút, az legalább jó.

Ez a 2011 életem leghosszabb éve volt. Egy hét egy hónapnak tűnt szinte végig, így nem csoda, hogy minden, ami előtte volt, már történelemkönyv, vagy valami még porosabb, hozzám nem köthető.

Nem akarok, és valószínűleg nem is tudnék rendes évösszefoglalót írni. Ezért is van, hogy január másodikán, ezen a jelesnek egyáltalán nem nevezhető napon (ami már nem is az utolsó, nem is az első, de a legtöbbeknek még csak nem is a józanodás napja) firkálok ide egy bejegyzést - természetesen ahelyett, hogy tanulnék, írnék vagy valami más fontos, megígért dolgot teljesítenék.

Az utóbbi fél évben híremet se hallotta, aki nagyrészt csak a blogon keresztül hall felőlem. Látszik, vízválasztó volt ez az év, de persze nem változott annyi minden, hogy becsukjam a kaput itt is és abbahagyjam az egészet. (Bár tény, erősen elgondolkodtam a netezési szokásaimon, de hát ki nem teszi manapság.) Táncoltam a szalagavatón, versenyeztem, leérettségiztem és elballagtam a gimnáziumból. A júliust Szegeden, Balatonfenyvesen és Miskolcon töltöttem három teljesen különböző, épp ezért összehasonlíthatatlanul frenetikus táborban - új ismerősök, új tapasztalatok. És ahogy szeptemberben a levelek hullani kezdtek (persze, átvitt értelemben), becuccoltam Szegedre, kollégista és egyetemista létem origójába. Azóta túl vagyok sok magyar szakos estén, az első szemináriumokon és előadásokon, az első fojtogatnivaló csoporttársak megismerésén, 11 órányi oroszleckén, sok referátumon, zéhán és a fele vizsgámon, és még a 19-et is betöltöttem valahogy, szóval valamennyire azt is mondhatjuk, jól teljesítettem az első félévet. Nem unatkoztam, ahogy a gimiben tettem, bár tény, minden hétvégén fáradtan és plusz alvásra kiéhezve jöttem haza. Ami nem baj.

Sok a kétség, a gondolat és a vacillálás. Nem tudom, ez lesz-e az A Hely, ami igazán az enyém, de az biztos, hogy most jó nekem. Itt és úgy, ahogy vagyok. Jó döntéseket hoztam ebben az évben (2010-zel ellentétben), úgyhogy nincs okom panaszra.

Idén sincsenek rendes fogadalmak, maximum irányelvek. Például rendszerezni az étkezési szokásaimat (a koliban kevesebbet, de teljesen kiszámíthatatlanul eszem), visszatérni az (újság)írás rögös, de vágyott ösvényére, valamint nem elhanyagolni a az igazán fontos emberi kapcsolatokat, mert azért azt ebben az összevisszaságban sikerült.

Szeretnék többet blogolni idén. Ezt sokadjára megfogadom, és sose vicceltem, csak sokszor máshogy alakultak a dolgok. Van kinek írni? Lehet, hogy csak magamnak. De igazából, lényegét tekintve, jóformán ez is elég. "I’ll be home in a little while" - mondjuk a home kezd egy kicsit ambivalens lenni, de majd meglátjuk. Időm, mint a tenger.

Csak hogy ti is örömködjetek egy kicsit ezzel a csodazenével.. Majd írok rendesen is, de most megint ötfelé szaladok a két darab rövidke lábammal.

Ha észleltétek a freeblogos rendszerdhibát, vagy ha nem, azért mondom, hogy írtam én augusztus 24. óta, csak keveset és semmi extrát, de például az a kevéske egyetemi élményem is elveszett az éter fekete lyukában.

Egyébként nincs újság. Csak sok az élet, és ez szerencsére távol tart a netes szenvelgéstől. Persze lassan csak visszaszivárgok a blogszférába, de passzíve figyelhetitek, micsoda jó dolgokat olvasgatok.

UPDATE: a rend ezennel helyreállt, adjunk hálát a Google Readernek.

ön (bele) marcang

sikítom némán tátott

szájjal (rossz látvány)

Kezdjük ott, hogy imádok itt lenni, imádok így lenni, imádok lenni. Ez meg is látszik a blogon. Kevés a gond, kevés a sírnivaló, kevés a blogolással elütött, felesleges idő. (A szóismétlés pedig sok, sok, sok.)

De már kezdek merülni.

Emberfüggő lettem. Nem igazándiból, nem, ilyen borzalmakra nem lennék képes, szeressükanépetésavilágot, pfuj. Arra gondoltam, hogy sok emberrel jó itt együtt lenni, összefutni, és ilyen intenzitással még nem éreztem hasonlót. Minden este másfele, másokkal, minden jó, de az elemek merülnek, hiába kárpótlom önmagam az elemes nyuszisággal, ahogy épp megjegyezte a napokban egy szaktársam. Merülök, önmagamat se tudom szórakoztatni. Ma is egész nap kókadoztam, éberkómában be az audmaxba, végig az utcákon, lezuttyanni a géphez, ránézni Euripidészre és a szakirodalomra, elhúzni a szám szélét, beleolvasni, végignyúlni az ágyon, elmerülni az álmokban, menni megint az audmaxba, könyvbemutatón kávézgatni, írókkal találkozni, újra szembesülni a tanulnivalókkal.

Csendes hetet terveztem, sok alvással, olvasással, semmi különös erőfeszítéssel, de most itt ülök, alig kezdődött el a hét, nem csináltam valójában semmit, csak be-beültünk jó helyekre, beszélgettünk, csocsóztunk és olcsó bort ittunk, de mosott rongy vagyok mégis, mindjárt megint elnyom az álom, ezért lassan kétségbeesett köríméleket küldözgetek a világba, hogy emberek, valaki jöjjön le sütizni vagy pattogatott kukoricázni, mert kimenni nem szabad, nem és nem, de itt bent lenni, egyedül, csak a könyvekkel és az ággyal, nem tudok már, nem, nem.

És írni kéne pedig. Sokat és jót. De nem, nem, nem. Valaki elvágta a hangszálaimat.

Útmutató a költészet értelmezéséhez, a la irodalomtudományi proszeminárium. Tanulság: "nem szabad slaggal püfölni a verset".

Megkérem őket, fogjanak egy verset 
és úgy tartsák a fénybe, 
mint egy színes diát, 

vagy, akár egy kaptárra, tapasszák rá fülüket. 

Azt mondom, dobjanak egy egeret a versbe 
és figyeljék, hogyan próbál kijutni, 

vagy lépjenek be a vers szobájába 
és tapogassák ki a villanykapcsolót. 

Azt szeretném, hogy vízisível hasítsák 
át a vers felszínét, s integessenek 
ki a partra a szerző nevének. 

De nem akarnak semmi mást, 
csak egy székhez kötözni a verset, 
hogy kínzással bírják vallomásra. 

Egy slaggal kezdik ütlegelni, 
hátha kiderül, igazából mit jelent. 

(Krusovszky Dénes fordítása)